József Attila:Mama
Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg,meg-megállva.
Nyikorgó korsárral ölében,
ment a padlásra,ment serényen.
Én még őszinte ember voltam,
ordítottam,toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.
Csak ment és teregetett némán,
nem szidott,nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen,suhogva,
keringtek,szálltak a magosba.
Nem nyafognék,de most már késő,
most lázom,milyen óriás ő-
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.